V.

A hatos zsilipnél egy tralthani diagnoszta beszélgetett elmélyülten két megfigyelővel. Conwayt dühítette a legmagasabb rendű és legalantasabb lények ilyen bizalmas együttléte, de keserűen arra gondolt, hogy ez a hely már nem sok meglepetéssel szolgálhat neki. A zsilip közvetlen képernyője mellett két másik megfigyelő volt.

– Hello, doktor – mondta az egyik barátságosan. A képernyő felé biccentett. – Most rakodnak ki a nyolcas, a kilences és a tizenegyes zsilipnél. Minden percben jöhetnek már a mieink is.

A nagy képernyőn félelmetes látvány tárult Conway szeme elé: soha életében nem látott még együtt egyszerre ennyi hajót. Több mint harminc karcsú ezüstszivar – köztük tízfős kirándulóhajók meg a Megfigyelő Hadtest óriás szállítóhajói – várakozott a sorára, hogy a zsilipekhez kapcsolódhasson, és kirakodhasson.

– Nehéz munka – állapította meg a megfigyelő.

Conway egyetértett. A hajókat védelmező taszítómezőknek, amely a kozmikus törmeléket voltak hivatva elhárítani, sok helyre volt szükségük. A meteoriternyőket legalább a hajóktól öt mérföldnyire kellett elhelyezni, hogy sikerrel hárítsák el a kisebb-nagyobb űrbéli objektumokat, és még messzebb, ha egy-egy nagyobb hajóról volt szó. De most a hajók alig néhány száz méternyire voltak egymástól, és más nem védelmezte őket, csak a pilótáik ügyessége. Nem lehetett könnyű dolguk a pilótáknak.

Conway nem sokat nézelődhetett. Három földi ember érkezett, aztán két vörös bundás DBDG és egy hernyó formájú DBLF, valamennyien orvosi jelvénnyel. Fém csikordult fémen, a zsilip jelzőlámpája vörösről zöldre változott, jelezve, hogy a hajó a zsiliphez kapcsolódott, és özönleni kezdtek befelé a betegek.

A megfigyelők által cipelt hordágyakon csak két fajhoz tartozó betegek feküdtek: földi ember típusú DBDG-k és DBLF hernyók. Conwaynek meg a többi orvosnak az volt a dolga, hogy megvizsgálja, és a baleseti szektor megfelelő osztályára küldje őket kezelésre. Conwaynek egy megfigyelő segített a munkájában, aki mindent tudott, amit csak egy szakképzett ápoló tudhatott, bár jelvényt nem viselt. Azt mondta, hogy Williamsonnak hívják. Az első eset látványa megdöbbentette Conwayt. Nem a súlyossága, hanem a sérülés jellege. A harmadiknál szünetet tartott, ezért a megfigyelő kérdőn nézett rá.

– Miféle baleset volt ez? – fakadt ki Conway. – Átfúródás több helyen, de a sebek széle kiégett. Mintha robbanás által szétvetett alkatrészek okozták volna a sérüléseket. Hogyan?

– Természetesen titokban tartottuk – mondta a megfigyelő –, de azt hittem, itt azért már elterjedt a pletyka. – Összeszorította az ajkát, és a megfigyelőkre oly jellemző tekintete Conway tekintetébe mélyedt. – Ezek háborúzni kezdtek egymással – biccentett a körülöttük lévő földi ember és DBLF betegek felé. – És nagyon is belemelegedtek, mielőtt rendet tudtunk volna csinálni.

Háború! … Conway a gondolatba is beleremegett. Hogy a Földön élő emberek vagy a Földről elszármazott emberek megpróbáljanak megölni olyan, más fajhoz tartozó lényeket, amelyek oly sok mindenben hasonlítanak hozzájuk! Hallotta már, hogy ilyesmi néha-néha előfordult, de valójában képtelen volt elhinni, hogy bármilyen értelmes faj képes legyen ekkora őrültségre. Ennyi sebesült.

Nem merült el azonban annyira a saját iszonyatában, hogy észre ne vegyen valami meglepőt: a megfigyelő arcán ugyanazok az érzések tükröződtek! Ha Williamson ugyanúgy gondolkodott a háborúról, ahogyan ő, akkor talán valóban itt az ideje felülbírálnia a Megfigyelő Hadtestről alkotott véleményét.

Néhány méternyire Conwaytől egy kis zavarodás támadt, oda kellett figyelnie. Az egyik földi ember élénken tiltakozott az ellen, hogy a DBLF orvos megvizsgálja, s közben meglehetősen csúnya szavakat használt. A DBLF határozottan megbántódott, bér a földi ember nyilvánvalóan nem ismerte annyira a DBLF „arckifejezéseket”, hogy ezt észlelje, mindazonáltal a DBLF igyekezett megnyugtatni a beteget a monoton tolmácsgép segítségével. Végül Williamson oldotta meg a dolgot. Odaugrott a hangosan tiltakozó beteghez, fölé hajolt annyira, hogy az orruk kis híján összeért, és halkan, szinte társalgási tónusban szólt hozzá néhány szót, amitől Conway hátán végigfutott a hideg.

– Ide figyelj, barátom – mondta. – Azt mondod, nem engeded meg, hogy hozzád nyúljon egy olyan büdös csúszómászó, amilyen meg akart ölni, igaz? Akkor most vésd szépen a fejedbe, hogy ez a csúszómászó orvos. Meg azt is, hogy ebben a kutatóintézetben nincsenek háborúk. Valamennyien ugyanannak a hadseregnek a katonái vagytok, és a pizsama az egyenruhátok, hát feküdj szépen, nyugodtan, fogd be a szádat és viselkedj. Másként kapsz tőlem egyet.

Conway ismét munkához látott, és ismét arra gondolt, hogy talán meg kellene változtatnia a véleményét a megfigyelőkkel kapcsolatban. A keze alatt egymást követték a tépett, égett, összetört élőlények, de az esze máshol járt. Ahogy elnézte Williamsont, valahogy egyre kevésbé érezte hihetőnek, amiket a megfigyelőkről hallott. Elképzelhető, hogy ez a fáradhatatlan, nyugodt, kőkemény kezű ember gyilkos lenne, alacsony intelligenciájú és semmiféle erkölcsöt nem ismerő szadista? Nem nagyon. Két beteg között mindig Williamsont figyelte lopva, és lassan elhatározásra jutott. Nem könnyű elhatározásra. Ha nem elég óvatos, könnyen kaphat egyet Williamsontól ő is.

O'Marával nem tudott dűlőre jutni. Brysonnal és Mannonnal sem, de most itt ez a Williamson.

– Khm… ööö… Williamson – kezdte habozva, aztán nagy lendülettel be is fejezte. – Maga ölt már?

A megfigyelő hirtelen fölegyenesedett, az ajka egyetlen vértelen, keskeny csík volt. Kifejezéstelen hangon szólalt meg.

– Tudhatná, doktor, hogy ilyesmit nem illik kérdezni egy megfigyelőtől. Vagy nem tudja? – Habozott, aztán a Conway arcán tükröződő érzelmek keltette kíváncsisága úrrá lett haragján.

– Mi bántja, doki?

Conway szerette volna, ha sohasem tette volna föl azt a kérdést, de már késő volt. Akadozva elmondta végül ideális elképzeléseit az orvosi szolgálatról és zavart riadalmát, amit okozott, hogy az Általános Szektor – amelyet eszményképei megtestesülésének képzelt – vezető pszichológusa egy megfigyelő, de valószínűleg a Hadtest több képviselője van vezető pozícióban, a kórházban.

Conway hozzátette azt is, hogy most már tudja, hogy a Hadtest nem olyan rossz dolog, hiszen a mostani vészhelyzetben ideküldték segíteni a saját orvosi alakulataikat. De mégis megfigyelők!

– Mondok én magának valamit, amitől még jobban meg fog döbbenni – mondta szárazon Williamson –, és ami annyira köztudott, hogy már senki sem említi. Dr. Lister igazgató is a Megfigyelő Hadtest tagja. Persze nem visel egyenruhát – tette hozzá a megfigyelő –, mert a diagnoszták általában nem sokat adnak az apróságokra. A Hadtest pedig még a tábornokoknál is rosszalja a rendetlen öltözéket.

Lister is megfigyelő!

– De miért? – tört ki akaratlanul Conway. – Mindenki tudja, hogy maguk micsodák. Hogyan sikerült itt is megragadniuk a hatalmat?

– Szemlátomást nem mindenki tudja – vágott közbe Williamson. – Például maga sem.